• andreethota | Címkék: part szakad

Tudom, még messze van, de nem biztos, hogy hétvégén leszek olyan helyzetben, hogy írni tudjak. Addig is olvasgassátok a novelláimat, azokról még úgyis kevés visszajelzést kaptam. Szóval halottak napja: mikor mindenki a temetőbe megy, és friss virággal lepi meg szeretteit, gyertyát gyújt a sírnál, talán még egy imát is mond, aztán hazamegy, elkölti vacsoráját, és megkönnyebbülten fekszik az ágyba, hogy „huh, egy évig megint nem kell jönni”. Régen rossz, ha csak egy évben egyszer jutnak eszünkbe azok, akik egykoron fontosak voltak nekünk. Persze a temető nem tartozik senki kedvenc helyei közé. Nekem sem. Úgyhogy most innen emlékezem, és egy nem túl régi fájó emléket szeretnék felidézni: szomorkodjunk együtt!

Jól indult a reggel. Rég nem látott édesapám jelent meg a kapuban, megörültem neki. Nem tartott sokáig, észrevettem, hogy bánat ül az arcán. Beengedtem, és vártam, hogy megossza velem, mi a baj. Nem is húzta sokáig az időmet, pedig általában mindkettőnkből harapófogóval kell kihúzni a szavakat.

- A dédike meg fog halni .- mondta.

- Már várható volt. – feleltem.

Ekkor kicsit megkönnyebbült, ebből jöttem rá, hogy csak azon aggódott, hogy nekem ne fájjon annyira.

- Látni szeretne. De nem biztos, hogy fel fog ismerni.

- Rendben. Átöltözöm és mehetünk. – mondtam, bár semmi kedvem nem volt, de a kötelesség az kötelesség.

Úgy zajlott a beszélgetés, mintha a borús időjárásról beszélgettünk volna, csak egy szolid szomorúság húzódott a mélyben. Ahogy haladtunk fel a lépcsőn, egyre jobban beleivódott a tüdőmbe a kellemetlen kórházszag. Sosem szerettem, nem is jártam oda gyakran, többek között ezért, de volt még jó pár oka. A kórtermen három öregasszony osztozott. Az egyikük aludt, szörcsögő horkolását már a folyosó elején lehetett hallani, a másik csak meredten bámult előre, próbáltam kitalálni, hogy mit néz, de nem találtam semmi érdekeset a fehér falban. Bal oldalt a sarokban feküdt a dédi mamám. Édesapám elment megkeresni a főnővért, hogy odaadja neki a ruhákat, amiket hoztunk. A dédi legszebb ruháit. Azokba fogják öltöztetni, ha már megtörtént, aminek meg kellett.

Egyedül léptem oda hozzá, és mikor megpillantottam, csak akkor értettem meg, hogy nem vagyok eléggé felkészülve. Éppen szundikált, nem voltam benne biztos, hogy fel akarom ébreszteni. Már maga a látvány is jelentősen arcon csapott. A térde kilógott a zöld takaró alól, nem lehetett vastagabb a karomnál, az arca is csupa csont volt és sápadt. Azelőtt mindig kerek és pirospozsgás volt a reggelire fogyasztott deci vörösborocskától. Most viszont, mintha minden szeretet, jóság, és kedvesség elpárolgott volna belőle. Nem volt más az arcára írva csak a fájdalom, szenvedés, és félelem, a rettegett hármas. Számomra már most is halott volt. Azért felkeltettem, hátha mégis megismer (bátor dolog volt tőlem), és talán tudok még egy utolsó mosolyt csalni ráncos arcára.

Megsimogattam: mintha kinőtte volna őt a bőre, a ráncai hullámoztak az ujjaim alatt. Lassan kinyitotta csodaszép kék szemeit, és egy nehézkes sóhaj hagyta el az ajkát:

- Andikám.

- Igen Dédi én vagyok. Hogy vagy?

Hülye kérdés volt, de nem jutott semmi az eszembe, mit is mondhatnék? Nem válaszolt, talán nem is hallotta a kérdést, jobb is így. Aztán beszélni kezdett nehézkesen, mintha kőbe véste volna utolsó szavait, úgy ékelődtek belém a mondatai. Onnantól kezdve Tamásnak szólított, az édesapám nevén.

- Nem akarok meghalni. Nagyon beteg vagyok. Bárcsak elvinne már a Jóisten! Imádkozz értem!.

Volt értelme a szavainak. Emlékszem még, mikor imádkozni tanított, de most egy ima sem jött a számra. Vizet kért. Megtöltöttem a műanyagpoharát, és odanyújtottam neki. Nem is tudom eldönteni, hogy az én kezem, vagy az övé remegett jobban. Mikor kis koromban betegeskedtem, mindig ő vigyázott rám, és én most még arra sem vagyok képes, hogy normálisan megitassam, még azt sem tudtam elmondani, hogy mennyire szeretem. Csak ültem mellette, hozzáérni sem mertem. Csak vártam, hogy apu visszajöjjön, és vigyen el innen messzire, jó messzire…

Lassan meg is érkezett a nővérkével, aki a vállamra tette a kezét, és azt kérdezte:

- Ugye rossz látni?

Bólogattam, és ekkor, ekkor tört el a mécses. Bőgtem, mint egy pisis kisgyerek. De nyugtatgattak, hogy ez így természetes, és az élet megy tovább. Hát persze, tudtam én, de más tudni, és más érezni. El sem búcsúztam, csak szó nélkül kimentem a kórteremből, küszködve a könnyeimmel. Hazasétáltam lassan, komótosan taposva a betont. Kinyitottam a kaput, és a kiskutyám szaladt elém. Ő nem tudta, nem is akarta tudni. Az ölembe ugrott, lenyalogatta az arcomra száradt könnyeket. És én rájöttem, hogy valóban: az élet megy tovább…

• andreethota | Címkék: halottak napja

- Eszetlen gyerek!- mondta ma a nagymamám eszperente nyelven. Igen, a címzett én voltam, és a kezeim, de főleg a sebeim. Én pedig, mint a csibész a suliban, aki betörte az ablakot, magyarázkodni kezdtem. Hát nagyi az úgy volt…-kezdtem- hogy találtam az egyetemen egy bokszzsákot, ami szerintem az iskola leghasznosabb tárgya a kávéautomata után. Kár, hogy a hallgatók nem sűrűn járnak testnevelés órára, és talán nem is tudnak szegény zsák létezéséről. Pedig micsoda feszültség-levezetés ZH-k előtt, után, és közben, a lehetőséget mégsem használják ki. Bátran merem ezt mondani, mert a zsák olyan kemény volt, mint az egyhetes tejbetégla (az, amit anyukám tejbegríz néven szokott csinálni egy évben egyszer), sokkal keményebb, mint az én itthoni zsákom. A jós szándék vezérelt, mikor elkezdtem ütni, hiszen arra teremtetett, hogy ütve legyen, és bennem amúgy is túltengett az energia, így kellemes negyed órát töltöttünk együtt. Csak később vettem észre, hogy ez nyomot hagyott bennem (remélem, benne is). Szóval véletlen volt az egész.

- Véletlen, a fenét!- mondta nagyi és a gyógyszeres fiókhoz sietett. Elővett húszféle krémet, és azokból rákent ötven réteget a kezemre, alig bírtam el, a bicepszem biztosan erősödött, ahogy a krémtornyot végigcipeltem a lakáson. De ennyi volt a napi sport, hiszen utána le kellett gyűrnöm 3 dinnye méretű muffint, nem mintha nehezemre esett volna. De az utána következő túrós palacsinta és a mézédes szőlő azért több volt a soknál. Hogy vigyázzon így az ember az alakjára, ha ilyen csoda nagyija van?

Arra is rájöttem, hogy a sebek akkor fájnak a legjobban, mikor gyógyulnak. Ezt akár képletesen is érthetitek. És talán tényleg igaza volt a nagyinak abban, hogy nem véletlen volt. Az én tehetetlenségem miatt: egyszerűen nem tudok mit kezdeni az energiával. Hová kell azt elpakolni, ha sok van belőle? Már tele minden szekrényem. Ha nem fáj, akkor is fájnia kell? Nem tudom, mennyire van szükségem a fájdalomra, de örülnék, ha többet nem is találkoznék vele: nem túl barátságos beszélgetőtárs…

• andreethota | Címkék: 8, napon, túl

Tudom, a blog lényege, hogy napi szinten lássalak el titeket jobbnál jobb bejegyzésekkel, sajnos ezt nem tudom megtenni. Nem mintha nem lenne rá időm, mert szerintem mindenkinek arra van ideje, amire szeretné, hogy legyen, hanem azért, mert az írás nálam bonyolult dolog. Nem mindig ömlenek belőlem a szavak, kell hozzá egy bizonyos lelki állapot: az a se nem túl boldog, se nem túl szomorú érzés: a puszta középszer. És sajnos (vagy nem sajnos) a napokban nehéz megtalálnom azt az állapotot, de igyekszem.

Viszont, mivel nem írtam két napja, ezért egy érdekes témát szeretnék feldobni mára: néhány gondolat az erotikáról (Erósz titkáról). Fel szeretném hívni a figyelmetek, hogy nem a szexről lesz szó, az más tészta, és szigorú magánügy, hogy arról mit gondolok, és mit nem :) Az erotika valami sokkal megfoghatatlanabb, valami olyasmi, ami körbelebeg, megijeszt és egyben vonz is az ismeretlensége. Olyan érthetetlen, mégis mindenki tudja, hogy miről beszélek. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi számít erotikusnak, hogy ezt is fel tudjam jegyezni Női praktikák című füzetembe. Arra jutottam, hogy az egyik ilyen az inggombolás. Más ingét gombolni nagyon erotikus (persze nem a begombolásról beszélünk), van benne egy bizonyos feszültség, hogy mi lehet az ing alatt. Hasonlóképpen van ez az öv kikapcsolásával. Ezek olyan cselekvések, amikre oda kell figyelni, nem csak úgy túl lenni rajtuk. A másik erotikus dolog az együtt lélegzés, az összhang, ami megadja a ritmust a továbbiakban. Aztán ott van még a szívdobogás: mikor ráhajtod a fejed a másik mellkasára, és hallod, ahogy hevesen ver a szíve. Szerintem mindenkit mosolyra gerjeszt. Van még valami, ami nagyon is erotikus tud lenni, bár lehet, hogy ez csak számomra az: lerajzolni valakit, az arcát. Ahogy kirajzolódnak a formák, olyan mintha nagyon lassan végigtapogatnád a másikat a legapróbb részletekig. Persze ehhez nem ártana jól rajzolni. És még rengeteg dolog…

Szeretőkből viszont nincs ilyen sok, ha típusokról beszélünk. Hangsúlyoznom kell, hogy nem tapasztalatból beszélek, hacsak a töménytelen amerikai romantikus maszlag megnézése nem számít annak. Pusztán elmélkedéssel jutottam odáig, hogy alapvetően háromféle szerető van: az, aki ledönt az ágyra, az, akivel együtt dőlsz az ágyra, és az, akinek lefekszel az ágyra. Na igen, és melyik a jobb? Illetve kinek melyik? Csajok figyeljetek! Véleményem szerint, aki ledönt az ágyra, az mást is könnyen ledönthet: hajlamos arra, hogy megcsaljon. Akivel együtt dőlsz az ágyra: na vele érdemesebb hosszútávra tervezni, az élet többi területén is tudtok együtt mozogni. Akinek te dőlsz le az ágyra, meglehet, hogy te magad fogod megcsalni. Igen, tudom, hogy ezt sokan kikérik maguknak. De igazából a hasonlók vonzzák egymást. Vagy az ellentétek? Hogy is van ez? Fizikából sosem voltam jó.

• andreethota | Címkék: erotika

Egy újabb novella...

• andreethota | Címkék: meglepetés

Mit árul el rólunk a tekintetünk? Sajnos nem mindig azt, amit magunk is szívesen elmondanánk. Ha olyan ember közelébe kerülünk, aki tud benne olvasni, akkor a tekintetünk lehet saját magunk árulója. Nem hiába szoktuk felruházni különböző tulajdonságokkal: árulkodó, átható, tiszta, vizenyős, sunyi, mély, huncut (ezt a szót nagyon szeretem), őszinte…De hozzá kell tenni, hogy nem mindig öntudatlanul beszélünk általa. A tekintet az egyik leginkább meghatározó erejű testbeszéd. Bizonyíték van rá, hogy ha valaki néz minket, az felajz, és bizonyos agyi területeink működését jobban lefoglalja. Erre mondanám, hogy megmozgatja a fantáziám…
Egy tekintet több dologból tevődik össze, amik többnyire fel sem tűnnek, csak reflexszerűen levonjuk belőlük a következtetéseket, amiket talán nem is tudatosítunk. Fontos például a nézés időtartama, a szemöldök állása, a szem alakja, és egyéb kísérő jelenségek. Ezek mind hozzájárulnak a tekintet értelmezéséhez. A másik szemének színéről nem is beszélve…
 

• andreethota | Címkék: tekintet

„A szem a lélek tükre”. Bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy a lélek homályos tükre, hiszen nem olyan egyértelmű, mint egy tükörkép, ám mégis számtalan dolog megfigyelhető egy igazi tekintetből. De ehhez szükséges igazi tekintet, nem elég egy futó pillantás (bár az is árulkodó), hanem az kell, hogy két ember egymásra nézzen hosszasan, elveszve egymás mélységében, körülöttük megálljon a világ, minden mozgás, mikor a többi érzék kikapcsol, és még ha akarnák se tudnák elkapni egymásról a tekintetüket. Az a pillanat, amit nehéz kibírni mosoly nélkül, és ami mintegy fénykép beleég az ember emlékezetébe. Amikor felfedezünk, de már egyben ismerünk is. Valami statikus, és egyben dinamikus érzés.
 

• andreethota | Címkék: tekintet

Az érzékek csodái közül az érintés az egyik legbensőségesebb dolog. Ahogy az ujjbegyek végigszaladnak a test porcikáin…minden kisimul, vagy nem is tudom, de olyankor történik valami egyszerű, ám mégis varázslatos. Kíváncsi voltam, hogy mi játszódik le ilyenkor a testben. A biológiának mindig is csak az a része érdekelt, amit magamon is világosan megtapasztalhatok, úgyhogy nem szándékozom belemenni a részletekbe, mert feltételezem, hogy mást sem érdekel, másrészt pedig lusta vagyok, és fáradt…:) (fő az őszinteség)

Bőr és bőr találkozása, de mit érzékel az egyik a másikból? Tudniillik (általános iskola 3. osztály), hogy a bőr az egyik legfőbb érzékszervünk. Másfél méternyi ideg található a bőr minden egyes négyzetcentiméterén. Ez még gombócból is sok! Ebből következik, hogy nagyon érzékeny szerv. Mennyire is? Akár 5 milligrammos súlyt is észreveszünk a legérzékenyebb részein. Ez egy szám, ami alapján nyilván nem hökkenünk meg annyira, de ha azt mondom, hogy akár azt is megérezzük, ha egy légy szárnya egy centiméteres magasságból az arcunkra esik... És még a látást és hallást tartják a magasabb rendű érzékszervnek. Ugyan!

A tapintást hagyományosan egyetlen érzékletnek gondolták, de mára nyilvánvalóvá vált, hogy összetettebb a dolog. Egy érintéssel ugyanis érzékeljük a hőmérsékletet: a másik arcának forróságát, vagy éppen a tenyerének hűvösségét. Akár 0,4 Celsius-fok melegedést, és 0,15 Celsius-fok lehűlést is észreveszünk. Hát nem csodás ez az aprólékosság? Még számok a teljesség kedvéért: bőrünk vastagsága 2 és 5 mm között változhat. A legvékonyabb a szemhéjon, a legvastagabb pedig a tenyéren és talpon (jobb esetben). A hőmérsékleten kívül a nyomásra, és a fájdalomra is reagál a bőrtakaró. A legérzékenyebb pontok az ajkak, az orr, és az orcák. Nem véletlen, hogy egymás ajkait ízlelni nagyon is jó dolog (tök jó). Nem hiába, ez nagyon jól van kitalálva, elismerésem az Alkotónak. A legérzéketlenebbek a nagylábujjak, persze ez nem azt jelenti, hogy ha kalapáccsal rávágunk, az nem fáj. De próbálja ki nyugodtan, aki nem hiszi!

Mindez persze csak formaság, amit látunk, a lényeg az agyban játszódik le: az élmény ott születik meg. A fizikai energiának át kell alakulnia az agy számára felfogható, elektromos jelekké. A műveletet az erre specializált sejtek, a receptorok hajtják végre. Az elektromos jel az agy valamely részén érzékleti élményt hoz létre, amikor például érintést érzünk. Az élmény az agyban jelentkezik, nem a bőrön, hiába tűnik szembe az árulkodó libabőr. Az élményhez nyilván hozzájárul az is, hogy ki érint meg, és hogyan. Érdemes erre odafigyelni: az érintés sokat elárul az emberről, majdnem annyit, mint a mozgása, de erről majd máskor…

Az érintés gyógyít, árulkodik, szeret, mohón magának akar…

• andreethota | Címkék: érintés

Sosem tulajdonítottam nagy jelentősséget a szavaknak, a tettek emberének gondoltam magamat. Hiszen a legtöbb esetben az számít, nem igaz? Amit egyszer megtettem, azt már senki sem tudja semmissé tenni, pedig néha jobb lenne. Viszont amit egyszer kimondtam (ugyan az is tettnek számít, de) könnyen megváltoztathatom. Éppen erre találták ki azt a kifejezést, hogy „meggondoltam magam”. Akkor azt mondtam, most ezt mondom. Mindig is csalatkoztam a beszédben, talán éppen ezért nem is gyakoroltam sokat. Manipulatív, hiteltelen, üres. Csak az ember tudja megtölteni tartalommal, éppenséggel az, aki beszél. Nem is az számít, hogy mit mondd, hanem mindig is az, hogy ki mondja. Akinek a tettei szoros összefüggésben vannak a szavaival, az hiteles ember, és mint ilyen ritka kincs. De vannak ám ilyenek is. Én már láttam párat, elhagyva, elfelejtve az út szélén…

Én mindig is hiteles akartam lenni (talán sikerült, talán nem, ezt ti tudnátok megmondani), de úgy próbáltam mindezt, hogy közben megfeledkeztem a szavakról, és mindent a tettekre építettem. Bár ezt nem tartom olyan nagy bajnak, hiszen mindenkit a tettei alapján ítélünk meg. Vagy ha a szavai alapján, akkor azt is csak annyiban, amennyiben a szó tettnek számít. Például, ha valaki elküld melegebb éghajlatra (és itt nem arra gondolok, hogy beállít egy első osztályú repülőjeggyel a Hawaii szigetekre) indokolatlanul (szavakkal), az nyilván egy bunkó tett. És megmerem kockáztatni, hogy az illetőt is bunkónak nevezzem, de akkor én is a szintjére süllyedek. (talajszint)

Szóval csak most kezdek rájönni, hogy a szavaknak is mekkora erejük van. (Ez azért problémás, mert 22 évesen már nem könnyű újra megtanulni beszélni, de küszködöm vele.) Ott van például az a szó, hogy „Szeretlek”. Tudom, tudom, már sokan elcsépelték, és hajlamosak vagyunk a menzán is ezt mondani a konyhás néninek, ha több sajtot rak a milánóira, mint a többieknek. De úgy érzem, hogy azért ez mégis egy elég erős szó. Húú, de még mennyire! Persze csak akkor, ha komoly emberek szájába adjuk, akik tettekkel is alá tudják támasztani azt, hogy szeretnek. Úgy hiszem, hogy ez tud lenni a legszebb szó, ha igazán értjük a lényegét, és egyben a legszebb tett is…:)

• andreethota | Címkék: szavak

Félreértés ne essék, nem vagyok mazohista, bár néha szükségem van a fájdalomra (lásd bokszzsák kesztyű nélküli rendeltetésszerű használata), hogy miért is? Azért, mert a valóság fáj, és néha szükség van rá, hogy tudjam, nem álmodom. Olyan ez, mint mikor megkérünk valakit, hogy csípjen meg. A szenvedés mindig fájdalommal jár, ez bizony így van. Minél több jut belőle, annál inkább megtanulunk a valóságban élni. Azt hiszem, erre mondják, hogy minden rosszban van valami jó. A szenvedés tehát tanít, nemesít, és kell.

Mire is tanít? Alapvetően megtanít arra, hogy gyengék vagyunk, és vannak szükségleteink. Legtöbbször azért szenvedünk, ami már nem, vagy még nem a miénk. Például a szeretet hiánya megtanít a szeretet fontosságára, vagy éppen ellenkezőleg, segít valamiféle védelmi mechanizmus kialakításában, ami elviselhetővé teszi ezt a hiányt, és úgy érezzük, nincs is szükségünk a szeretetre, amíg aztán fel nem tűnik a színen. A szenvedés sok ilyen védelmi rendszert alakít ki, általa ismerjük meg önmagunkat, és a valóság viszonyát, ami segít kézben tartani a dolgokat, és irányítani azt, ha mást nem, hát elviselni.

A szenvedés nemesít? Talán szerencsésebb lenne azt mondani, hogy átalakít, megváltoztat. Bár szerintem alapvetően jó irányban: erősebbé tesz, érettebbé, óvatosabbá, megfontoltabbá. Ha valaki negatív irányban változik, az csak a fullasztó önsajnálattól, és őrlődéstől lehet. Magam is tapasztaltam. Hogyan kell érteni azt, hogy nemesít? Íme egy konkrét példa. Adott két ember: Béla és Géza. Gézát úgy nevelték, hogy eszébe sem jutott kipróbálni a drogokat, megőrizte tisztaságát egész kis középszerű életében. Viszont Béla, kellően beleszippantott mindenféle fehér porba, amit az orra alá dugtak, szégyenletes. 50 éves korukra mindketten azt vallják teljes meggyőződéssel, hogy drogozni csúnya dolog, a tiszta tudat pedig a lehető legjobb állapot. Kinek a szava hitelesebb? Aki végigszenvedte az elvonókat, a függőségtől való kínkeserves megszabadulást, a kétes barátoktól és a szenvedélytől való megválást? Vagy azé, aki azt sem tudja, hogy mi a különbség a heroin és a kokain között? Mindketten egy olyan belátásra jutottak, amit érdemes megfogadni, de nem mindegy, hogy ki hogyan jutott ide. Személy szerint Bélának jobban elhinném, mert ő megalapozottan állíthatja ezt, Gézának viszont csak anyuci mondta, pusztán hagyomány, amit állít, és mint ilyen megkérdőjelezhető.

Az előző bekezdést visszaolvasva olyan, mintha mindenkit arra buzdítanék, hogy drogozzon. Szó sincs ilyesmiről! Sőt, aki ezen töri a fejét, annak szívesen kiverem belőle! Higgyétek el, nem kell keresni a szenvedést, jön az magától. Mindenkinek megvan a maga keresztje, a többit érdemes elkerülni.

A szenvedés kell, mert értelme van. Mindenkinek megvan a maga baja, és ezek által leszünk azok, akikké lennünk kell. A szenvedő sosem érti kéretlen helyzetéből, hogy miért? Mért pont ő? Miért éppen így? Miért akkor és ott? Hosszú évek tapasztalata után, csak visszatekintve jövünk rá, hogy bármennyire is fájt, mindennek megvolt az értelme. Egyszer minden értelmet nyer, és a szenvedésből áldás lesz, aztán elkezdhetünk félni…:)

• andreethota | Címkék: szenvedés

Kezdetben azt hitték, hogy a Föld körül forog a Nap. Aztán jött egy Kopernikusz nevezetű figura, aki elültette a bogarat a fülekbe (vagy szöget vert a fejekbe, vagy bogarat vert a fejekbe, esetleg szöget ültetett a fülekbe?)...hogy talán a Föld forog a Nap körül. És tényleg! Ma pedig mindannyian tudjuk, hogy a világ a Sztárok körül forog. Mindenkinek megvan a maga „istene”. Hogy ez bűnös bálványimádás lenne? Nem szeretném rajongó barátaimat rögtön elítélni, és megvetetni velük a pokolba szóló egy útra szóló menetjegyet, beleértve magamat sem. Igen. Bevallom, én is tudom milyen az: rajongani valakiért, személyesen tapasztaltam, átéltem. Hogy olyan lenne, mint a szerelem? Majdnem. De mégsem. Talán kissé túlbecsüljük a szerelmet…A szerelem önző, magának akar, és nem is mindig válogat az eszközökben. A szerelem csupa elvárás: akarunk valamit a másiktól. Mégpedig azt, hogy minimum ugyanúgy szeressen minket, ahogy mi őt. Ezzel szemben a rajongás tiszta. Talán a legtisztább emberi érzés: úgy fogad el, ahogy vagy. Melyik rajongó várná el kedvencétől, hogy változzon meg? Sőt gyakran még fel is háborodnak, ha szerencsétlen ember le meri vágatni a haját, vagy ne adj Isten szakállat növeszt. A szerelemben kompromisszumokat kell kötni. A rajongó tisztán, úgy szereti az embert, ahogy van. Persze a birtoklási vágy ehhez is hozzátartozik, nagyon is. Mit meg nem tennének egy érintésért, egy kósza tekintetért…Gondoljunk csak a ruhaletépésekre, a méreg drága megvásárolt koncert jegyekre. Őrültek. Valóban. De ki ítélné el az Operaház Fantomjának szenvedélyes rajongását? Nálam megértésre talált…

• andreethota | Címkék: rajongás

- egy csipetnyi őrület, de nem sok, mert akkor inkább idiótának tűnik, mint ijesztőnek

- különös külső: az őrület kiül az emberek arcára, és testalkatára is, lehet ronda, testi hibás, vagy épp ellenkezőleg kifinomult, és elegáns (pl.: Hannibál)

- érintkezzen a vérrel: karmolás, harapás, kés, kard, balta, egyéb szúró vágó eszközök. A pisztoly béna, semmi félelmet nem kelt, és a gyávák fegyvere, egy igazi gyilkos érezni akarja a húsbavágó élményt, és élvezi is

- kell hozzá történet: szomorú gyerekkor, hányatott sors, vagy a legjobb, ha valaki gyilkosnak született, és ő maga sem tudja, hogy miért teszi, amit tesz, ami értelmetlen, indokolatlan, az könnyen kelthet félelmet

- el kell hitetnie, hogy TE IS LEHETSZ ÁLDOZAT!

- elszántság, függőség, tehetetlen hatóságok

- és a lényeg: amerre jár, hullát hagy maga után 

www.youtube.com/watch

• andreethota | Címkék: freddy, hannibal, horror

Mostanában lírai hangulatban tengetem mindennapjaimat. Talán ez köszönhető a színes lehulló levelek illatának, vagy a nedves tejfehér köd látványának, amibe reggelenként beleharap az egyetem felé „száguldó” vonat. Vagy egyszerűen csak öregszem. Szóval ebben a rímes, krémes hangulatban volt alkalmam egy kicsit gondolkodni azon is, hogy mitől jobb az Én, mint a Te. Hogy mire is gondolok pontosan, egy példával szeretném megvilágítani:

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon.
Vézna, szánalmas figura én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Magad vagy.
Nagyon.
Kicsordul a könnyed.
Hagyod.
Viaszos vászon az asztalodon,
Faricskálsz lomhán egy dalon.
Vézna, szánalmas figura te.
Te, te.
S magad vagy a föld kerekén.

A rímektől eltekintve mégis mitől jobb az eredeti az alternatív verziónál, pusztán nyelvi szemszögből? Nem kell megijedni, nem fogok komoly nyelvtani elemzésekbe elmerülni, nem vagyok nyelvész, csak a versolvasó agyműködése érdekel, bár agysebész sem vagyok- sajnos. Azt tudjuk, hogy mindkét verzió a költőről szól (ha jobban tetszik, akkor a lírai énről). De mit vár el az olvasó? Csak magamból tudok kiindulni. A lényeg csupán annyi, hogy mondjon nekem valamit a költemény, hogy ráismerjek benne magamra, vagy arra, ami lejátszódik bennem akár érzelmi, akár gondolati síkon. Igazából azt szeretném, hogy a költő engem verseljen meg, mivel én erre (korlátolt képességeim miatt) nem merek kísérletet tenni. Talán ez a hozzáállás vezetett arra, hogy úgy gondoljam, az Én, jobb mint a Te.

Csak másodsorban jutok arra a felismerésre, hogy az Én, Te, na meg az Ő, mind a költőre vonatkozik. Elsősorban az tudatosul bennem, hogy verset olvasok, és ezt a verset valaki írta. Így hát reflexszerű reakció lehet arra, ha ezt látom „Magam vagyok”, hogy örömmel (vagy éppen ellenkezőleg bánattal) felkiáltok: Nahát, én is! „Kicsordul a könnyem”- Sajnos nekem is!...

Hogy néz ki ez egyes szám második személyben? Ha azt mondom: „Úgy gondolom, hogy az élet nem habos torta.”, ezzel a beszélgetőpartner könnyen egyetérthet, és válasz gyanánt mondhatja, hogy „Igen szerintem sem”. Ha ugyanezen partnernek azt merem mondani, hogy „Te úgy gondolod, hogy az élet nem habos torta”, akkor valami érthetetlen ellenkezésben fakad ki: „Hát ez nem egészen így van”- mondhatná. Az emberek nem szeretik, ha megmondják nekik, hogy mit gondolnak. Próbálnak a homályosság árnyékában megmaradni, nehogy túl sebezhetővé váljanak, vagy elkötelezettnek. Nézzük ezt a kedvenc példámon:
„Magad vagy. Reakció: „Dehogy vagyok”. „Kicsordul a könnyed”- „Ugyan dehogy!”. „Vézna, szánalmas figura, te, te, te”- „Ne sértegess, mert lekeverek egyet!”

Persze mindez csak az első lépcsőfok, az első szint. A második szinten már tudatosítjuk, hogy az Én, a Te, és az Ő is a költőre vonatkozik (ha jobban tetszik a lírai énre). De az első szint nem vész el a semmiben, megszűntetve megőrződik (hogy egy bonyolult kifejezéssel éljek). Az ösztönszerű első reakció megmarad a tudatalattiban (hogy egy másik bonyolult kifejezéssel éljek). Így mindenképpen szimpatikusabb az Én (minden szinten), mint a Te.

Kedves költő barátaim! Ezt tartsátok szem előtt, ha meg akarjátok nyerni a gyanútlan olvasót!
:)

* A vers Tóth Árpád méltán híres alkotása. Címe: Meddő órán (amin gyakran vagyunk az egyetemen:))

• andreethota | Címkék: én te mi, vers

Két író beszélget egy kávézóban:

J: Kedves Fiatal Barátom! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy amit én csinálok, az mekkora fontossággal bír!

M: Ó, Jóuram, tudom én azt.

J: Ezt állítod, mégis úgy látom éretlen tekintetedből, hogy nem érzed ennek a jelentősségét.

M: Dehogyis nem. Tudom, hogy mennyire jelentős: legalább annyira, mint amit ez a pincér csinál itt.

J: A pincér? Szerintem fontosságában igencsak alul marad az én tevékenységemmel szemben.

M: Gondolhatod így is, Ősz Barátom, és én nem is kívánlak meggyőzni az ellenkezőjéről. De ha pincér nem szolgálná ki az igényeid, akkor éhen, vagy akár szomjan is maradnál. És tudjuk, hogy a napi koffein adag hiánya jelentősen akadályozna fontos dolgaid elvégzésében. Ha kinézel az ablakon, ott, látod? Az öregasszony éppen a kertjét gondozza, hogy idővel újra virágba borulhasson a kopárság. És a vasúti forgalomirányító, akit a minap láttunk, aki a vonatok zavartalan közlekedéséért felelős? Hozzájárul az emberek érkezéséhez, pontosságához, hogy azok is tehessék fontos dolgaikat. A legnagyobb tisztelettel kérdem, Jóuram: Mitől lenne az ő küldetésük jelentéktelenebb a tiédnél?

J: Fáj a szívem, hogy ezt nem látod be. Én a világnak alkotok, a gondolataim egyszer majd megújulást hoznak.

M: Nemes a cél, Kedves Mentorom, amit kitűztél magad elé. Félek, hogy a világ nem jött még rá, hogy kíváncsi rád.

J: Majd idővel. Ezek komoly dolgok Fiatal Barátom. És a komoly dolgokért bizony harcolni kell. Ezt tartsd szem előtt!

M: Attól tartok, ha szem előtt tartom, nem látok majd ki tőle.

J: Úgy érzem, még mindig nem látod be, hogy az én életemben nagy erők munkálkodnak.

M: Ó dehogyis nem. Én belátom. Csak azt nem látom be, hogy a te erőid Tisztelt Kollegám, mitől lennének különlegesebbek, mint az enyéim, vagy máséi? Azt mondod, fontos, amit csinálsz. Erre azt mondom: mindenkinek fontos, amit csinál. Azt mondod, nagy erők munkálkodnak az életedben, én azt mondom: mindenki életében nagy erők munkálkodnak.

J: Mindenki életében más erők!

M: Más erők..talán ugyanazok, de meglehet, csak egy erő van. A lényeg, hogy értékükben nem különböznek.

J: Szerintem igenis vannak értékkülönbségek a cselekedetek között Barátocskám!

M: Azt hiszem, tisztázni kéne, miről is csevegünk, mert kezdünk elbeszélni egymás mellett.

J: Akkor mondd meg te Ifjonc Barátom, ha már ilyen nagy ma a szád! Miről is beszélünk?

M: A konkrét tevékenységek szintjén nyilván vannak értékkülönbségek, hiszen vannak jó, és rossz cselekedetek. Például: ha pimaszul kötegszem, az rossz, viszont ha megosztom veled a sütimet, az jó. Kérsz?

J: Nem köszönöm.

M: Nagy kár, pedig finom. De szerintem mi nem ezekről beszélünk, hanem az életet meghatározó tevékenységekről, afféle küldetésről. Így helyesebb lett volna azt mondanod Bölcs Barátom, hogy „amit csinálnom kell, az fontos”. Nem is tudnál másképpen tenni, hogy lelkiismereted ne szólalna meg.

J: Valóban. Az alkotásban van valami kényszer, de ettől még ugyanolyan fontos.

M: Véleményem szerint mindenkinek van küldetése. És mindenki számára fontos a sajátja, már ha felismeri, és törekszik a beteljesítésére. Nekünk az a dolgunk ebben a rövidke kis életben Barátom, hogy megírjunk pár könyvet. Ezt talán mások is fontosnak tartják, ezért vagyunk hajlamosak arra, hogy elbízzuk magunkat, és fontosabbnak tartsuk alkotásainkat.

J: Talán mégiscsak fontosabb, hiszen meghatározhatja a jövőt.

M: Nagyon helyesen beszélsz feltételes módban Tapasztalt Barátom, hiszen azt, hogy mi határozza meg a jövőt, a világ választja ki maga, nem mi. Az alkotó feladata az alkotás, egy alázatos teljesítése a kellésnek. Egy jó tanács, ha elfogadod éretlen jellememtől: Csak magadnak alkoss! A világ amúgy sem kíváncsi arra, amit felkínálnak neki. Ha így teszel, akkor nem fogsz forogni szegényes sírodban, mikor eltiporják a könyveid, és másokéból építenek maguknak bálványszobrot.

J: Elkedvetlenítettél.

M: Nem volt ilyen szándékom. Tudod, hogy én kedvellek Drága Bölcs Barátom!

J: Elszomorít, hogy nem tartasz különlegesnek…

M: Hidd el, igazából csak én tudom, hogy mennyire különleges vagy! :)

• andreethota | Címkék: alkotásról

Tegnapi témánál maradva (mely egy örök téma lehetne) íme egy novella saját tollamból...vagy tollamtól, de az is lehet, hogy máséval írtam...ki emlékszik már erre, olyan régen volt.

A művészetért

Elérkezett az idő, az első tanítási nap, végre. A semmittevéstől hosszúra nyúlt nyári szünet után a hallgatók megújult lelkesedéssel vetették bele magukat az új évbe, ezt persze némi iróniával értve. De nem mindenkire vonatkozik ez az irónia. Főleg arra az ötven diákra nem, akiknek sikerült bejutni Mikes tanár úr órájára. Ritka kiváltság volt ez a számukra, nem is szívták el az épület előtt a cigarettájukat az utolsó utáni slukkig, hamar bevánszorogtak az előadóba, illetve, dehogy vánszorogtak, csak úgy kapkodtak a jobbnál jobb helyekért, alig lehetett volna őket kirugdosni a teremből, már ha lett volna ilyen szándék. Tudom, ezt bármely egyetemistának nehéz elképzelni.

Mindenki elfoglalta kiharcolt helyét, és feszülten várt. A tanár úr pontosan érkezett, pontosan 10 percet késett, ahogyan azt már tőle megszokhatták. Lassú léptű éltes úr volt, a mosoly már jócskán elmélyítette ráncait az arcán, haja hófehér, arca pirospozsgás, nem a bortól, az élettől csattant ki. Az élettől, melyet a művészet oltárán áldozott fel, és mely meghálálta magát, nyugalmat és békességet ajándékozván nyugdíjas éveire. Bár az otthon melege, a hőn áhított béke és nyugodalom várta odahaza, ő a cseppet sem csendes, oktondi, és néha túlontúl pökhendi diáksereget választotta, akik most lélegzetelfojtva ültek kiérdemelt helyükön, hogy történjék valami. A tanítás volt az élete, hiszen mit ér a sok év alatt felhalmozott tudás, a felismert bölcsesség, ha nincs kíváncsi, éhes szellem, akinek mindezt tálcán kínálva, némi körettel átnyújthatjuk?

Belekezdett. A művészet szépségéről beszélt, hangja nyugodtan és mélyen zengett, mégis oly lelkesítő volt, amit mondott, nem számított, hogyan mondja, a hitelesség a lényeg. A diákok előtt kitárult a világ, mintha pár pillanat alatt eszméltek volna rá mindennek az értelmére. Értelmet kapott minden egyes verssor, amit megírtak, minden egyes festmény, amit megfestettek, minden zene, amit eljátszottak az eddigi történelem folyamán. Megláttak olyan dolgokat, amiket eddig soha nem láthattak, meghallottak olyan dolgokat, amikről még nem is hallottak, és megtalálták a létezés értelmét a művészetben, mert a legjobb vezetőt kapták, magát Vergiliust.

De az idillnek vége szakadt, mikor Mikes tanár úr búgó hangja mellett csiripelő női hangok kezdték kitölteni a termet. Két hallgató a hátsó sorban talán ráunt a szépségekre, és üres fecsegéssel múlatta az időt. Belebeszéltek a művészetbe, ezt senki nem nézte jó szemmel, többen rájuk is szóltak. A tanár úr? Ő nem. Tanított már annyi ideje, hogy tudja, felesleges. Még ha rájuk is szólna, akkor sem tudná lekötni azok figyelmét, akiknek nincsen késztetése az igazi művészet iránt, és nem is akarta az órát fegyelmezésre pazarolni, tudta, hogy az a röpke kilencven perc hamar elszáll. A csevegés folytatódott, nem hagyott alább, sőt néha átcsapott idegesítő vihorászásba. Szentségtörés.- gondolták a többiek, de tűrtek, hiszen emberi méltóságuk meggátolta őket a cselekvésben. Kivéve őt: egy hallgató mégis úgy döntött, hogy kiáll a művészetért, és meg is tette. Felállt. Elővette a pisztolyát, és két lövéssel végzett velük rezzenéstelen arccal. Döbbent csend lett úrrá az előadóban. Mikes tanár úr törte meg:

- Köszönöm fiam.- a fiú bólintott egyet, leült, és az óra folytatódott.

• andreethota | Címkék: művészetért